(fotó: Baráth Mea, csaladmesek.hu)
Skita Erikával, akit a Vállalkozó édesanyák sorozatunk harmadik riportjában ismerhetett meg a kedves Olvasó, öt évvel ezelőtt találkoztam először. Férjével közösen tartott előadást, amin volt szerencsém részt venni. Ezen a néhány órás alkalmon a Beszélj úgy, hogy érdekelje! Hallgasd úgy, hogy elmesélje! könyvre alapozott nevelési elvekről beszéltek. Tartanak egész tréningeket is, gyakorlatorinetáltan, amelyek során segítenek a szülőknek “átkódolni” magukat, vagyis tudatosabbá válni a kommunikáció terén.
Az egyik, számomra kiemelkedő téma a dicséret kérdése volt. Arról olvastam már, hogy érdemes az erőfeszítést megdicsérni: “Ügyesen csináltad!”. Nem pedig a gyermeket ellátni pozitív jelzőkkel: “Ügyes vagy!”. Éreztem, hogy van itt valami lényeges különbség, de valójában, mélyebben nem értettem, miért is fontos ez. Az előadás során világossá vált, hogy utóbbi dicséret, amely az “ügyes” állapotba helyezi a gyermeket, mintegy személyiségjegyként ruházza fel ezzel a tulajdonsággal. A személyét értékeli, nem a tetteit, és maga után vonja azt az ki nem mondott elvárást is, hogy nem lehet ügyetlen. Mintha nem engednénk meg neki a hibázást. Amikor azt ismerem el, hogy megtett dolgokat, eredménytől függetlenül, azzal kockázatvállalásra is sarkallom, a saját munkájára helyezem a figyelmet, és ha elismerést kap érte, egyre jobban akarja majd csinálni. Tisztában lesz saját képességeivel, és azzal, hogy képes változni, s így nem külső forrásból fog megerősítést várni. Belső énerőt építek benne ezáltal.
A másik téma, ami megragadott, az a szófogadás, vagy együttműködés kérdésköre. Mert a kettő nem ugyanaz. A jutalmazás-büntetés alkalmazása, mint nevelési attitűd, elsősorban kondícionál, külső kontrollossá tesz. Érdekes gondolattal illusztrálta Erika a kérdést: a természetben nincs jutalom, vagy büntetés.Csupán következmények. Az oroszláncsorda nem kap jutalomfalatot pluszban a sikeres vadászat után, és az éhségen túl sincs még valami többlet “sanyargatás”, ha nem járnak eredménnyel. A motivációja nem más, mint maga a zsákmány. Egyéb, külső, kívülről odahelyezett motivációra semmi szükség, hogy vadászni induljanak.
A fontos különbség a következmény és a büntetés között, hogy ez utóbbinál szülőként én, a külső erő teszem oda a kapcsolatot ok és okozat közé. Erikáék meglátása szerint az alá-fölérendeltség – mely szófogadást vár -, helyett egyfajta partneribb viszony a működőképes. Hogyha a gyermek nem passzív alanya az eseményeknek, hanem tevékenyen alakíthatja a történéseket, akkor válik igazán együttműködővé.
Az együttműködésben még az a különösen szép, hogy a gyermeknek lehetősége van azt választani, hogy nem működik együtt. Elsőre talán felhördülünk ezen a gondolaton, de hogyha egyértelmű szabályok és következmények között, a döntésével maga alakíthatja gyermekünk az életét – ezzel olyan tapasztalatokra tesz szert, melyek felnőtt korában komoly hasznára válnak.
Csupán két gondolatot emletem ki a sok-sok izgalmas, elgondolkodtató, szemfelnyitogató téma közül, amiket Erikáék érintettek ezen az alkalmon.
Következő cikkünkben ő maga mesél ezekről a meglátásokról!
Ha érdekel hasonló, gyermekneveléssel kapcsolatos téma, szeretettel ajánljuk figyelmedbe Faragó Ágival készített riportunkat.